Hát igen... Mióta is? 2 hónapja? Azóta rengeteg minden történt velem, de nemhiszem, hogy mindet el tudnám most mesélni. A lényegesebbekkel azért megpróbálkozom. :)

Valamikor márciusban egyik nap egyszer csak elájultam... Életemben először, és remélem utoljára. Borzalmas élmény volt, ahogy kiszaladt alólam a talaj és nem éreztem semmit. My body gone numb. Köbö ezt éreztem. Azaz a nagy semmit. Ami önmagában nem is volt rossz, hiszen a csodálatos tudatlanság világa az egyik kedvencem, de amikor felkeltem, rettenetesen szédültem, hányingerem volt és a wc is igen hívogatónak tűnt. A vérnyomásom körülbelül 55 volt közvetlen az ébredésem után, ami iszonyat alacsony. No nem mintha amúgy se lenne alacsony, de ez azért durva. Az orvos megállapította, hogy semmi bajom, de olyan alkat vagyok, aki "ha 30 embernek 1 óráig kellene állnia egyfolytában, én lennék az első, aki elájulna". Azaz tilos huzamosabb ideig egyhelyben állnom, illetve reggel tilos kipattannom az ágyból és bármiféle étel vagy ital nélkül elindulnom itthonról.

Kedden, pontosan hajnali fél 6-kor arra ébredtem, hogy csörög anyám telefonja a másik szobában. Felébredtem a zajra, de gondoltam valaki bentről keresi és megpróbáltam visszaaludni. Azonban szokatlan volt, hogy ilyenkor hívják fel, így fél füllel figyeltem. Hallottam, ahogy anya hangja a "most keltem fel-féle" unottból "jézusom" féle izgatottá válik. Akkor pattantam ki az ágyból, amikor elhangzott a "Tudtál mentőt hívni?" mondat. Kirontottam a szobából, nem törődve az ájulásveszélyemmel és a szédülésemmel és kérdőre vontam anyámat. Amint letette, közölte, hogy apámat elütötték az Örs Vezér téren (motorral volt) és most kimegy hozzá (kb 10 percre lakunk gyalog az Örstől). Sokkot kaptam. Vele akartam menni. Mondta, hogy maradjak itthon, vigyem le a kutyát 6-kor és menjek rendesen suliba. Innentől felgyorsítom a mesélést: a suliban semmire se tudtam koncentrálni. Anyám megígérte, hogy felhív, ha kijött a kórházból. 2 óra eltel és nem hívott... besokalltam, minden szünetben rámtört a zokogás. Végül felhívtam. Visszahívott, de apa szólt a telefonba. Akkora kő esett le a szívemről, mint még soha semmi. Hallatszott a hangján, hogy benyugtatózták, vagy fájdalomcsillapítót kapott, de nem törődtem vele. Életben volt. Ez volt a lényeg. A jobb csuklója eltört és a jobb lába végig megzúzódott. Ennyivel megúszta. Még sose hálálkodtam senkinek annyira, mint akkor az égnek, hogy megóvta. Mint később kiderült, akár halálos kimenetelű is lehetett volna a baleset, és valaki fentről nagyon szeretheti apát, mert iszonyatos mázlija volt. Most itthon fekszik és az egész család ott segít, ahol tud.

Lovazás terén sokat haladtam ám. :) Szellő alapkiképzése befejeződött, és Hajnallal is megejtettem az első lovaglást. Mostantól egy jóideig arra fogok koncentrálni, hogy Szellő minnél kisebb jelzésekre reagáljon, illetve Hajnalon sikerüljön rajtamaradnom. :D Meglepő módon Hajnal iszonyatosan kényelmetlen. x)) El se akartam hinni, de az ügetése valami fenomenálisan sz*r. xDDD Erre nincs jobb szó. xD De Szellő ezzel ellentétben nagyon kényelmes, és egyre inkább reagál a jelzéseimre. Múltkor már szabadon, futószár nélkül mentem vele, és még mindenféle segítség nélkül is ki mertem jönni vele a szabadba. De nem vágott le, meg se próbált elrohanni vagy akármi. Végig rendesen, nyugodt léptekkel haladtunk hazafelé együtt. :) Azthiszem, kezd egyre biztosabb paci lenni. Én mindenesetre nagyon büszke vagyok rá és a bizalmam mindezidáig még töretlen iránta. :)

Dizivel holnap jelentkezem, vagy hétvégén (vagy jövőhéten :D), ha tudok. :) Majd még mesélek remélhetőleg. :)